10. Az Új Otthon című lap írása a Pitvarosra áttelepített szlovákiai magyarok helyzetéről

Új Otthon 1948. február 7.

Sok gond és baj közt kezdik az új életet a betelepített szlovákiai magyarok, de bíznak, hogy kitartó munkával kiverekszik a szebb jövőt Pitvaros, január hó.

Itt volnánk abban a faluban, amelyre oly sokszor és szívesen hivatkozott Beneš elnök, ha a magyarországi szlovákok öntudatos nacionalizmusáról beszélt. Ez a Csanád megyei község hónapokkal ezelőtt még szlovák többségű volt, most pedig, alig néhány hete, úgyszólván máról holnapra magyar többségű lett. De annyi szentigaz, hogy ezt a községet nem azok akarták meg­magyarosítani, akikkel Pitvaros most mégis magyar falu lett: a betelepített szlovákiai magyar gazdáknak kényszerből kellett elhagyniok szülőföldjüket, hogy az önkéntesen kitelepült pitvarosi szlovák földművesek földjén új életet kezdjenek.

„Idegenek aratják munkám gyümölcsét"

A vaksötétben bizonytalanul nézek körül az állomáson: merre is van a falu? Szerencsére találok egy parasztszekeret. Reggeli utast hozott ki az állomásra s éppen indul vissza a faluba. Felkéredz­kedem a szekérre. Még egy másik gazda is helyet foglal a kocsin. A sötétségben egyikünk sem látja szomszédja arcát.

- Szintén betelepített szlovákiai gazdák? - kérdezem tőlük, miután már jó ideje szótlanul ülünk a döcögő szekéren.

- Azok volnánk - mondja egyik is, másik is, csaknem egyszerre és egyformán fanyarul. Ne­hezen bírom szóra őket, annyit mégis megtudok, hogy a mellettem ülő gazda Gutáról került át, a másik pedig Pozsonyvezekényből való. Aztán egyet-mást én is elmondok a vidékükről, gútai neveket említek, hiszen húsz év előtt sokszor fordultam meg ebben a színmagyar községben.

A gútai gazda egyszerre beszédesebb lett.

- Az otthagyott szántóföldekért kaptam kárpótlást, ha nem is annyit, amennyi földem volt. De a téglából épített, négyszobás, cseréptetős házam helyett most tapasztott sárból készített viskóban

kell nagyszámú családommal meghúzódnom. Padlós szoba helyett döngölt földes szobában. A konyhában ablak sincs és a zsúptetőn befolyik az eső. Gazdasági gépeim az udvaron rozsdásod­nak, mert nincs melléképület. Legjobban azonban a háromholdas gyümölcsöst sajnálom. Egész életemet öltem bele, hogy mintagyümölcsösöm legyen s öreg napjaimban pihenhessek ott néha. Mindez hiába volt. Idegen emberek aratják le munkám gyümölcsét...

Csupa panasz hagyja el az ajkát. Arcát még mindig nem látom, a sötétség mintha makacs_ akarna feloldódni a hajnalban. Nagyon lassan mégis virradni kezd. Már benn járunk a faluban egyik-másik házacska ablakán halvány lámpafény szűrődik ki. Pitvaroson nincs villanyvilágítás. a petróleum meg nagy kincs a faluban.

Nekünk már egyetlen barázda sem jutott

A vendéglő még nincs kinyitva, a vezekényi gazda magához invitál, bár előre mentegetőzik, hogy a nyomorúságos kis házba érkezve, még ki sem rakodhattak a szűk lakásban. Pedig egy hónapja már, hogy megérkeztek Szlovákiából, s azóta is tétlenül kell élniök, mert a viskóhoz ok földet már nem kaptak.

- Nekünk már nem jutott egyetlen barázda sem - mondja hangjában fáradt tehetetlenséggel. - Agútaiak, akik előbb érkeztek, szerencsésebbek voltak. Decemberben huszonkét család érkezén Pozsonyvezekényből Pitvarosra. Van, aki kilenced-tizedmagával jött, földet azonban nem kaptak A sárházak közül is a legrosszabbak jutottak nekünk. Most nem tudjuk, mi lesz a sorsunk. Ha földet nem kapunk, nem maradhatunk itt. Azért legtöbben még nem is csomagoltunk ki, hátha innen is el kell mennünk.

A szürkületben most látom, hogy ötven év körüli férfi. Két legényfia, leánya, felesége besze* azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket legutóbb falujukban átéltek a magyar üldözések mi­att. A legények háromszor menekültek el a Szudéta-vidékre való deportálás elől a csendőrök kezei közül.

- Most itt vagyunk, egészségesek vagyunk, szeretnénk dolgozni, a földet túrni és nincs egyeden barázda a számunkra - mondja a húszéves legény. Közben lassan mindnyájan ünneplőbe öltöznek hogy nyolc órára misére menjenek.

Üres ház még akad...

Az áttelepítési kormánybizottság kirendeltségi irodájában nem találok senkit. Kuhl István megbízott Makóra utazott tárgyalni. A községházán Komoly Pál főjegyző pontos adatokat mond, hány szlovák család költözött el Pitvarosról és milyen vagyonértéket vittek magukkal.

- Eddig összesen 18 szerelvény 665 család, 2441 személy települt ki, akik után 457 ház ma­radt. A pitvarosi határ 2283 hold földjéből és az 1945. évi földosztáskor a mezőhegyesi határban juttatott 1500 hold földből a kisbirtokok nyolcvan százalékát hagyták vissza a kitelepülök a betelepülőknek.

Hogy a betelepített magyarok mennyi és milyen értéket, állatállományt és gazdasági félsze-relést hoztak magukkal, erről a főjegyző nem tud pontos adatokat adni. De azt tudja, hogy a 665 kitelepülő szlovák család és 2441 személy helyett eddig összesen 240 magyar család települt be 1500 személlyel.

- Föld azonban nincs több - mondja - s azok, akik legutóbb decemberben érkeztek, már nem is kaphattak egyetlen holdat sem. Talán a nagylaki határban kaphatnának még néhányan földe", de az 18-20 kilométernyire van Pitvarostól és így nagyon nehezen tudják majd innen megművel­ni. Üres ház ugyan van még néhány, tehát a községbe legfeljebb iparosokat, nyugdíjasokat lehel betelepíteni.

Pitvaros eddig evangélikus község volt. A falu közepén szép nagy evangélikus templom áll, amelyben azonban már hónapok óta nem tartottak istentiszteletet. A pitvarosi kitelepülőkkel együtt ment az evangélikus lelkész is, Bukk András s még néhány szlovák értelmiségi ember, köztük egy Székely András, kit azelőtt Strbka Andrásnak hívtak.

A község életében történt nemzetiségi átalakulással egyidejűleg megváltozott a vallási jellege is? Pitvaros katolikus többségű község lett. Míg régebben a község 2758 lakosa közül körülbelü] 2000 szlovák evangélikus volt s a katolikusok száma mindössze 110 volt, ma 1500 magyar nemzetiségű katolikus van a községben. Sokat hallottam a községben arról, hogy az áttelepített magyaroknak, akik a honvágy miatt napokon át letargiában éltek, először egy fiatal pap csalt mosolyt az arcukra. Ez a lelkes pap a 8 kilométernyire fekvő Csanádpalotáról csaknem naponta biciklivel járt be Pitvarosra, hogy az új környezetbe került, szülőföldjüktől elszakadt gazdacsalá­dok csüggedését, szomorúságát elűzze.

Nézem a szilaj, heves vérű gútai fiatal legényeket. Fajtájukat még abból az időből ismerem, midőn oly sokszor annyi bajt okozott a vérmérsékletük. És arra gondoltam, mennyire megalázta ezt a büszke ifjúságot az utóbbi években átélt sok szenvedés, hogy legények és leányok az öregekkel együtt most ily meghatódva éneklik a régi egyházi éneket:

„Szép szivárvány ragyog könnyeinkben,

Nyugtasson meg bennünket az égi végzet."

- A magyar sors mindig nagyon nehéz volt - mondja elgondolkozva az ősz hajú pap, Debreczeni Kálmán nyugalmazott esperes, aki most a lelkészi állást betölti. - De éppen ezért reméljük, hogy ez a nép megmarad a jövőben is.

Környei Elek

Cikket feltette: Hájas Dóra (Admin)