A „NEMZET" KISS MÁRIA HORTENSIA

1947-48-ban a felvidéki magyarság átdobása ősi fészkükből, a Csallóközből az oda „hazavándorolt" szlovákok miatt nagyon megváltoztatta Pitvaros etnográfiai képét. Nagy szólamokkal csalogatták őket Csehszlovákiába: Hív a szülőföld! Gyertek haza! Vár a ti házatok! stb. plakátok még családi házakban is voltak. Mentek is! Pitvaros 3000 szlovák, evangélikus lakosságából csak 600 maradt helyben. A jómódúak. A 14 katolikus magyar család 80 lélekszáma 1500-ra szaporodott az áttelepített magyarokkal. A zöme Gutáról jött. De jöttek családok Vízkeletről, Vezekényböl, - ezeket előbb a szudéták helyére telepítették télvíz idején, majd onnan kidobták őket, így kerültek Magyarországra. És jöttek Hidaskürtről, Tallósról, Negyedről, Királyrévről, Alsó- és Felszőszeliről. Főként a gútaiak nagyon öntudatos magyarok voltak. Vallották magukról, hogy ők az igazi magyarok. Sehol se beszillik a magyar nyévet olyan szípen, mint münk Mink vagyunk a nemzet! - hangoztatták.
Lelkük persze tele keserűséggel, a szlovákok megvetésével, akik miatt „földönfutók" lettek. Ott kellett hagyniuk a gazdag földet ezért a kopár vidékért, ahol még gyümölcs sincs. A szlovákok egy része már 1946-ban elment. Rossz érzés töltötte el az útrakészülőket, amikor látták, hogy az odaérkezőknek legnagyobb állata a kecske. Ok vagonokkal jöttek; igásállatokat s marhákat hoztak. Volt, aki 14 vagonnal települt át. Állatai mellett 2 cséplőgépet is hozott. (Na hiszen volt is Lénárt Jánosnak elég baja! Addig zaklatták, míg ingyen föl nem ajánlotta gépeit.)
Mindent elhoztak magukkal, néhányan még a fahamut is; sok vas- és faneműt. Az első sírokat fával, deszkával bélelték, hogy vihessék a Papát magukkal haza, amikor visszaköltözhetnek.
Otthagyott kőházak helyett itt lerongyolódott sárházakat találtak. Egyik-másik majd 1 évig lakatlanul jó tanyája lett a „pociknak" (egér) és patkánynak. Sok össze is dőlt. A patkányok ezután, olyan alapos munkát végeztek s úgy elszaporodtak, hogy komoly gondot okozott az irtásuk.
A jövevények annyira megvetették az itt kapott ócska házakat, hogy nem is gondozták. Nem érezték magukénak. így aztán nagyon kirítt az őslakosság házsorai közül. Azok kényesen tisztán tartották házaikat, földes szobákban még az ágy alját is befestették. Kívül-belül ragyogott a szlovákok háza. Ok meg azért nézték le a magyarokat, „Nem szeretik a tisztaságot." Jó sokáig nem is házasodtak össze.
A községi hivatalokat, vezető állásokat mind a szlovákok tartották kézben. Itt nagyon hontalan lett a magyar, aminek frappáns kifejezője volt, hogy még templomuk se volt. Egy nagy katolikus tömb templom nélkül! A katolikus vallás itt ezen a vidéken szórvány volt. így Pitvaros is a telepítésig. A század elején Micsák Márton tanfelügyelő jó 30 helyen létesített új iskolát és ezekben gondoskodott miséző helyről, egy nagyobb teremben elzárható oltár és mellette egy kis fülke sekrestyének vagy raktárnak. Pitvaroson 2 nagy tanterem összenyitható volt. Az iskolaépület közepén torony a leendő harangnak. Pitvarosra Csanádpalotáról járt át pap misézni. Egyik el is hozta ide a csanádpalotai iskola kis harangját. Ez végül Csanádalbertire került. Az összenyitott 2 termet vasárnaponként a hívek szorosan megtöltötték, sőt még a folyosón is szorongtak. Akik Gután nem igen voltak templomjárók, - hisz nagyon sok kint, a messzi tanyákon, a „baromélőn" (legelőn) is túl lakott, most élt az alkalommal s nagyon buzgó hívővé vált. A vízkeleteiek és vezekényiek buzgósága rájuk ragadt. Csakúgy zengett az ének és sokszor a sírás. Összetört lelkek voltak. De azért az előimádkozó Milka néni tudott felülemelkedni, mikor bemondta: „Imádkozzunk az ellenségeinkért, kiknek annyi a száma, mind a fűszál. Miatyánk..." Itt a vallási és nemzeti érzés egybeforrt. Úgy, mint a cseheknél is. 1618-ban, a fehérhegyi csata után Csehország 300 évre elvesztette önállóságát, mert a békeszerződés Ausztriának ítélte. Prágában a Lorettái templom volt a nemzeti találkozó hely, a vallási és nemzeti érzés ébren tartója. Lengyelország is ezt az utat járta. 1795-ben a végső felosztás után Czesztochowa lett a nemzeti összetartozás tűzhelye.

***

Nagyon szegényes volt a pitvarosi betelepültek templomi fölszerelése. Gutáról egy viseletes  fehér és fekete miseruhát hozhattak magukkal. Nagyon fölvillanyozta őket, amikor fiatal lelkészül meglepte őket: vasárnap szép zöldselyem miseruhában jelent meg, amit saját kis pénzén állíttatott elő helybeli asszonyokkal. Másik vasárnap, Péter-Pál ünnepén piros selyemben jelent meg az oltárnál. Nagyboldogasszony napján pedig ünnepi fehérben. -   Ez a pap sohse kér?? - tanakodtak. - Adni kell neki! S míg az mise előtt gyóntatott a kis sekrestyében, az oltárra tett imakönyvébe dugdosták a százasokat.
Itt egy szív, egy lélek volt mind. Megható, szinte megrendítő volt egy-egy istentisztelet, úgy áradt az áhítat. Hisz benne volt szívük minden bánata. Itt kicsit megenyhültek.
Belsőséges vigaszban lett részük 1948. Május 23-án Mindszenty bíboros látogatásával a makói Mária-nap keretében. Ekkor már nagyon merészek voltak a kommunisták. Akik a hatalom kezében voltak, azokat jóelőre figyelmeztették, hogy számoljanak a következményekkel, ha részt vesznek az ünnepségeken. A falvakból lovaskocsival jöttéknek útját állták: állatjárvány van. Autóbuszról szó sem lehetett. A városon végighömpölygő óriási körmenet mellett motorkerékpárosok szaladgáltak tülkölve éktelen zajjal, bűzzel. Amikor meg Mindszenty megkezdte a beszédét, egyszerre kikapcsolták a városi villanyhálózatot. A rendezők erre számítottak is, s egy-két percen belül agregátor adta a mikrofonnak az áramot.
A gútaiak is bementek ki kocsin, ki kerékpáron Makóra. A Mária-napi ebédnél hallotta a bíboros, hogy az alig 26 km-re levő Pitvaroson frissiben átdobott csallóközi magyarok vannak. Fölfigyelt a hírre: Ezek az esztergomi prímás hívei voltak Trianon előtt. A gútaiak bérelték a prímási birtokokat. Ebéd után a Mária¬napra bejött áttelepítetteket a makói plébánia hatalmas kapualjába kérette. Itt mondta nekik: „A Duna innenső partjáról sírva néztem, mit műveltek a túlsó parton a csehek. Botorul szűkre szabott Hazám! Ha meg lett volna nekem a hercegprímások régi hatalma; ők voltak a nádor után az ország második emberei,..." tovább nem tudta mondani a sírástól. Mindenki zokogott. Délutánra a bíborosnak szentbeszéd volt beállítva. A beszédet átadta egy püspöknek, maga pedig autón kiment Pitvarosra titkárával és a pitvarosi pappal.
-    Kegyelmes Atyámat mostanában nem piszkálja annyira a sajtó, - mondja Zakár úr útközben.
-    Hiányolom is. - volt a felelet.
Valaki mihelyt tudomásul vette a bíboros szándékát, Makóról telefonon értesítette a pitvarosi postamestert. Az tudta, mi a teendője: 2 legénynek szólt, s azok kerékpáron gyorsan bejárták a falut, 2 órakor 700 ember várta már a bíborost. Maga a postamester az egyik szomszédos faluban futballbíráskodott a bíboros ottlétekor.
Nagyon bensőséges percek következtek. Megnézte a plébániát is, ahol a patkányok nyoma éktelenkedett, hisz mindössze 5 nappal előbb foglalta el helyét az új pap. A rombolás pedig akkora volt, és több is, hogy több vödör sarat bevett.
Hanem a rendőrség! Halálra rémült: hogy történhetett ez meg?! Rögtön vallatták a postát.
-    Távirat érkezett. (Pedig telefon volt) - Ki adta föl? Mért kézbesítették?
-    Hivatali titok.
Még hónapok múlva is zaklatták a postamestert, de a titok, titok maradt. S ebben jó takaró volt, hogy a plébános nem volt otthon, tehát nem ő verbuválta a népet; sem a postamester nem volt otthon a bíboros ottlétekor. A homály tökéletes volt. A Mária-év zárónapján, Nagyboldogasszonyra éjszakai Szentségimádás volt előírva. A pap beült a kis fülkébe gyóntatni este 6 órakor és gyóntatott reggel 6 óráig egyfolytában. Csak ¼ 3 és ½ 3 között volt egy kis szünet, de az is csak egy jólélek erősködésére, aki kis üdítővel és erősítővel oda állt a pap elé;
-    Addig nem megyek el innen, míg ezt el nem fogyasztja.
A kommunizmus pedig haladt a maga útján. Egymás után kerültek börtönbe a környékbeli papok. Egy-egy hírre rémülten szaladtak be a hívek a plébániára:
-    Hátha ide is eljönnek, akkor nincs más: ásót, kaszát, villát!, ki mit tud, de nem hagyjuk a plébános urat elvinni.
A plébános úr, pedig így köszönt el minden este nővérétől:
-    Végrendeletem nincs. Ha reggel nem találsz keress meg és hozzál ágyneműt. Ekkor már ilyen idők jártak.
Hamvas püspök úr is intézkedett, látva a kommunisták vadulását. Utasította a lelkészt, tárgyaljon az evangélikusokkal arra az esetre, ha kitiltanák őket az iskolából. Adjanak helyet a templomukban a misézésre. Mikor ezt meghallották a gútaiak, elöntötte őket az epe.
-    Hogy mink a tótok templomába menjünk??! Olyan nincs !
1949. július 14-én Dávid Béla tótkomlósi plébános meglátogatta a pitvarosi plébánost. Adott egy ötletet a templom-kérdés megoldására: Alakítsatok ki a plébániáin miséző helyet 1-2 szoba összenyitásával. Erre az egyházközösség azt mondta: Ámen. Rögtön össze is dobtak 12000 F-t. Ebből még augusztusban megvették a 100 q meszet és le is oltották. És beszereztek 60 m3 sódert Nagylakról, 22 km távolságról 15 kocsi fordulóval. Egyik gazda akkora fuvart teljesített, hogy a lova belepusztult. A plébános meg akarta téríteni, de nem fogadta el. „ A jó istennek adtam." A plébánián kezdtek is munkálkodni, de a szakvéleményezésre kihívott makói mester, Csala Ferenc lefújta:
-    így se plébánia, se kápolna, újat kell építeni.
-    Mibe kerül?
-    Kb. 120 000 Ft.
Csala Ferenc makói vállalkozó mindjárt fel is ajánlotta a munka vezetését gratis. Nagy szerencséje volt a helyzetnek, hogy Kiss Ferenc lelkész makói 7 évi káplánság után került ide. A jó-kapcsolatok özönét bírta. Szabó Imre főmérnök is felajánlotta a templomterv elkészítését, szintén gratis. Pedig még az első lépést sem tették meg: az építési engedély megszerzését. A telket a Makói Földhivatal juttatta. Itt is gyorsan ment az ügy, a telekkönyvezés. Amikor Kiss Ferenc belépett a hivatalba, rögtön székkel kínálták meg. S amikor előadta ügyét, eléje tették az írógépet és papírost, hogy kérelmét leírhassa. Amikor elkészült a beadvánnyal, azonnal átvitték a másik szobába Kiss Károly járási főjegyzőhöz, és lepecsételve hozták vissza. Csak a 14 nap fellebbezési időt kellett megvárni. Amikor a telepítést folyt Pitvaroson, a mérnök kettős telket adott az egyháznak, egy leendő templomra is számítva. A telek korábbi tulajdonosa Venyercsány Mihály volt. Talán kereskedő, mert gyógynövénykereskedéssel is foglalkozott, bár távozása előtt vegyeskereskedése volt. Régi szomszédasszonya úgy jellemezte, hogy „tékozló fiú" volt, mert 6 felesége volt. De volt ő pilóta is, és jeles bravúrokat hajtott végre. Pl. átrepült a Fogadalmi templom 2 tornya közt; motorral pedig olyan szűk helyen, - kocsik közt, - ügyeskedett át, hogy az egyik karját magasba kellett emelnie, hogy átférjen.
A plébániának adott épület 1836-ban épült és jegyzői lakást volt. Magát a falut, Pitvarost 1814-ben telepítették. Csak 2 utcája volt: a Kis és Nagy utca. 1848. márciusában az akkori jegyző Mayer elszökött. Később a ház Erdélyi Jakab szódavizes zsidó birtokába került. Tagadhatatlan tény, mert amikor a kettős telek mezsgyéjén a haranglábat akarták felállítani, üvegtemetőbe botlottak. 1 köbméter törött üveg állta útját a gödörásóknak. De azért csak elkészült a 11 m magas harangláb.
A templomnak szánt telken volt Venyercsány Mihály boltja. Később a helybeli földműves szövetkezet tette rá a kezét és alkalmazott benne egy Kovács Mihály nevű kereskedőt. A bolt MINDENKI BOLTJA volt, Kovács Miska pedig „Mindenki Miskája" lett.
De gyerünk csak vissza, nézzük, hogyan megy a templom ügye tovább. Amikor meghallották, hogy új templom épül, Zsíros Mári szomszédasszony átment a plébánoshoz:
-    Igaz, hogy új templomot akar építeni?
-    Igaz.
-    Most?! Lehet, hogy holnap elpuffan: mehetünk haza!
Amikor a képviselő testület elé került az ügy, az építési engedély birtokában is egyértelműen leszavazták:" Nem győzzük! (Nagy Ignác gondnok mondogatta: Ez a pap tönkre teszi a falut.) 20-25 ezerrel még megbirkóznánk, de 120 000-rel nem!"
Erre a plébános azt felelte: A meszet eladjuk, a pénzt visszaadom, s nevessenek a tótok: Ezek is akartak valamit?
Átmeneti megoldásként javasolta: Ami anyag van, építsük be, s ha újabb rávaló lesz, folytatjuk.
Ebbe bele mentek, de a plébános ebben az ügyben nem hívta össze többet a képviselő testületet (Nem akarta magát leforrázatni.)
Ezek után a pénz kérdése volt a legfőbb ügy. A Szentlélek adta az ötletet, hisz Isten ügyéről volt szó. Társas ebéd! Tetszett a gondolat. A hozzávalót összeadják s 3 korcsmában lezajlítják a több mint 1000 fős étkeztetést. Az anyagban nem volt hiány, de a hús csak hatósági engedéllyel mehetett. Kaptak is 1 borjú levágására. De ezzel az egy engedéllyel 6-ot vágtak le suttyomban. Ez mind felajánlásban ment. Boldog volt aki adhatott. Mégis a plébános félt, hogy kevés lesz a hús, 3 órakor szólt 5-6 nagylánynak: Menjenek szét a faluba, és szedjenek össze még tyúkokat. Mikor este 7 óra tájban benézett az „ügyeletes henteshez", 210 tyúk lógott a rudakon föltisztítva, kibelezve.
Ment minden a rendjén, a korcsmárosoknak jól jött az ebéd, mert nemcsak fogyasztották az italt is, de még kurjongattak is. Emelkedett volt a hangulat. Ám a nótaszóra és a táncra a rendőrség fölfigyelt. Kezdte a nyomozást, látva a nagy tömeget. Első kérdés: Hol vették a húst? Van vágási engedély és 210 db tyúk. Ebben meg is nyugodtak. Szerencsére nem tudtak számolni a helyzettel, mert 210 tyúk meg se kottyant volna, ha nincs a tilosban levágott 5 borjú. Ebéd után a kimaradt anyagot a plébániára vitték: 1 kocsiderék vágott tűzifa, 12 kg zsír, 10 q burgonya. Az ebéd bevétele jól belesegített a tégla árába. Csakhogy mire az építkezési engedély megjött, zárolták az építési anyagot.
A plébános már a nyár végén összeszedte az iskolás gyermekeket s átmentek a 7 km-re fekvő mezőhegyesi uradalom szétszedett épületeihez. Alapba valót gyűjtöttek, mert mégiscsak jó irányba dőlt el a templom sorsa. Féltéglákat szedtek össze s hordták halomba. Valaki pedig a csordakút körüli bazalt követ adta ingyen. Egy délután annyit összegyűjtöttek, hogy több kocsi napokon át hordta haza Pitvarosra. Futotta nemcsak az alapra,- jó erős alapot kapott a templom,- de még kövezetre is.
Gond lett a tégla-beszerzés, hiába volt meg a rávaló. Miután gyárból nem szerezhették be, a „mezei téglaverőkhöz" kellett fordulni. Galgóczki Pál nagymajláti téglaverővel sikerült egyezségre lépni. Bár nehezen, mert már hűvösre fordult az idő, s a téglaverő félt, hogy nem vállalják már az emberei ilyenkor a saras munkát. De mégis. A pap tudatlanul aggodalmaskodott a mezei tégla minősége miatt. Ezt, szalmával égetik. Olyan szép-csengésű téglát kaptak, hogy a gyári elbújhatott mellette. Csak az volt a kár, hogy az 50 000 helyett csak 23 000-et kaptak. Ezt is 2 ízben.
Mikor elkészült a tégla, 32 kocsi indult el érte Nagymajlátra este 8 órakor. Nappal tilos volt, annyira hajtották a mezei munkát. Hajnalban 3 órakor érkeztek meg a 10 000 db téglával. Nagymajláti asszony mesélte: „Mint feküdtünk az ágyban éjszaka és hallgattuk a szekerek nyikorgását. Mondtuk: A pitvarosiak viszik a téglát."
Október elején kezdték el az alap kiásását. Az alapok bevettek 140 q cementet. Novemberben vagon tételben kaptak cementet. Még ennek a tetthelyére való juttatása is fifikát követelt. Mivel a leendő templom a tanácsháza vonalán volt, a plébánia pedig saroképület, így a mellékutca felöl, a plébánia ablakán adogatták be a zsákokat.
Nagy áldozatok árán haladt a munka. A mozgató 4 falu papja volt. Pitvaroson kívül Csanádalberti, Ambrózfalva és Nagymajlát is az ő munkaterülete volt. Ezen felül gazdálkodási gondok is terhelték, mert a „demokrácia" megterhelte az egyházközösséget 30 h földdel, amik mind a távoli mezőhegyesi uradalom tartozékai voltak. Ez rengeteg utánjárást követelt! A napi munkán felül olykor 30 km-nél is nagyobb kerékpárutakat kellett megtennie. A nem kért, de rányomott 30 h földdel a pap kulák lett, és zsarolták a beszolgáltatással, mert haszna 1 fillér se volt. Annál több a kiadás. És amikor a drága pénzen megvett tekintélyes zsírmennyiséget bevitte az előírt helyre, az ajtóval szemben ez a plakát fogadta: Le a kizsákmányolókkal! A következő évben föl kellett ajánlani az államnak 20 h földet. A megmaradt 10 h még mindig zsaroló teher volt. Végül 3 h földet hagytak meg. Ez saját kezű bemunkálással már hozott a kamrába is. így tudott ő is disznót vágni.
Ilyen körülmények között a templomépítési ügyvezetés sokszor éjszakára maradt. Mindjárt a tégla-ügy is. A Nagymajlatról hozottat beépítették, de még kellett. Szakadó esőén indult este téglát kölcsön kérni Csanádpalotára a Pusztai korcsmároshoz. Kerékpáron, ernyővel a kezében, s hogy lába át ne ázzon, egy-egy cementeszsákot csavart köré. A korcsmáros nem adott téglát, csak jótanácsot: Félbe maradt építkezésekhez lehet a minisztériumtól kiutalást kérni. Sőt még a faügyben is útbaigazította: a szomszédos Kövegyen el tudja intézni. Azon nyomban meg is tette. Így összesen 25 km kerékpározott azon az éjszakán, esőben. Ilyen teljesítményt csak az ügy megszállottjai produkálhatnak. Az égi segítség sohasem hiányozott, ami feltűnő volt a Mária ünnepek táján. Akik előbb ellenezték az új templomot, a munka megindulásakor szívvel lélekkel ott voltak segédmunkásként. Olykor 70-en is!
A kommunisták látták a szorgos munkást és úgy vélekedtek a pártban: Csak csinálják! Jó lesz darálónak vagy mozinak, esetleg még pártháznak is. Óriási segítsége volt a lelkésznek, hogy pénzhiány miatt sohasem akadt el a munka, mert jobbmódú és jólelkű hívek készséggel adták a kamatmentes kölcsönt, bármekkora összegre is volt szükség.

2 év múlva már 1 Ft adóság nem volt a templomon. Es igen jó segítség volt a munkálatoknál a templom közvetlen közelében lévő kút, a nagy körtefa mellett. Ez ontotta a körtét, amaz a vizet. Ha 500 litert kihúztak, meg se kottyant. Még októberben elkészült a beton alap. Erre az Atya körben égő gyertyákat helyezett este és itt, a szabadég alatt tartották az októberi ájtatosságot. Felejthetetlen élmény volt a gyertyák vibráló fényében! A beteljesülő reménységet idézték s fűtötték a buzgóságot. Írta is egy leány nekem: „Akár örömünk van, akár bánatunk, megyünk a templomhoz dolgozni. Nem egyszer hetvenen is vagyunk. " A postamesternő pedig így: „Nem is gondoltuk, hogy ahová Nénike zöldborsót meg mákot vetett ott templom nőjjön ki." Egyébként a postamester, Farkas József nagy szolgálatokat tett azzal, ha valami hiány támadt, - főként cement, - a messzi környéket felkutatta nekik telefonon, amíg csak talált. És ugyancsak az állomásfőnök Erdélyi István is nagy kedvezményei segítségével. Egy ízben a forgalmistáját szabadságolta, hogy kijárja a minisztériumban a hiányzó tégla és cserép kiutalását, mert az „olyan ember, ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon." Kidobás nélkül is megszerezte. így a makói téglagyárból meg tudták venni a 16 000 téglát és cserepet, szigetelőanyagot az 50 km-re fekvő szőregi kátránygyárból hozták.
A tetőanyagot, a lécnek több mint felét melléképület elbontásából elhozott készletéből Varga Péter adta. A többit Nagy Ignác „szerezte", hozta össze mezőhegyesi bontásból. Egy évvel előbb játszi könnyedén ment volna, egy évvel később már sehogy. Az utolsó órában épült a templom.
Jutányosán jutottak kitűnő anyaghoz. 1200 Ft-ért megkapták egy zsinagóga 2 nagy tölgyfa ajtaját tokostul és 7 nagy ablakot, - 300 cm x 100 cm, - és 2 kerek ablakot.
Maga a nép is sok anyagot összehordott otthoni holmijából, fa- és vasnéműt, amit az építkezésnél föl tudtak használni.
A berendezéshez megkapták ajándékba a Szeged Alsóvárosi Iskolanővérek százszemélyes kápolnájának szék bükkfapadjait, párnázott térdeplővel, amit eddig a Fogadalmi templom pincéjében őriztek. Es az oltárképül használt művészi kivitelű Szeplőtelen Fogantatás szobrot is. Az állomástól a templomig, a 2 km-es úton Forró Béla vitte be a nem-éppen-könnyű szobrot a vállán, pedig őt kommunistának tudta a falu.
A 27 m hosszú és 9 ½ széles épületen Nagy József helybeli kőműves mester vezetésével még 3 helybeli kőművesmester dolgozott. Az ész Seregélyes Lajos volt, Bagita Imre és Bagita Géza napszámosként dolgozott 3 és félforintos órabérrel. Segédmunkások a falu népe volt.
December 3-án kész volt a fal, karácsonyra pedig a tető. Január és februárban az ácsok a szarufára épített mennyezetet dolgozták ki. Jött a nagyböjt. Az első keresztúti ájtatosságot már a templomban végezték. Készült a szószék és az oltár is műkőből. A mester megjegyezte: „Na, ha a kommunisták itt mozit vagy darálót akarnak, robbantaniok kell, mert ezt ugyan másképp el nem mozdítják." A templom belsejének feltöltéséhez még a tavaszi munkák előtt jó lett volna az anyagot a templomhoz szállítani. Egy valaki saját buzgóságból elindult kocsival, hogy hoz földet a Varga Laci dombjából. Meglátja egy másik:
-    Hová? Hová?
-    Viszek a dombból földet a templomhoz.
Rövidesen egész kocsisor vonult a dombhoz földet hordani. 800 kocsi földdel sikerült a szintet 30 cm-rel megemelni. De mire az utolsó kocsi is odaért, már be volt dobva, sőt le is döngölve. Átélték személyenként és együttesen is, hogy maguknak dolgoznak, építenek.
Nemcsak munkával, de pénzzel is támogatták az építkezést. Az első adományt az igazgató felesége, Zsilinszkyné adta: 60 Ft-ot, ami másfél mázsa mész ára volt akkor. A kisebb-nagyobb adományok mellett a plébános is összehozott jó 10 000 Ft-t gyűjtéssel, ill. perselyezéssel. Neki kapóra jött a más baja. Dr. Szilas József makói hittanárt kikezdték a kommunisták. Eltűnt a szemük elől, kiment Pitvarosra 3 napra. A 3 napból 3 hónap lett. A plébánosnak nagyon jól jött, hogy van pap a háznál, s ő olykor elmehet ügyeit intézni, mert az volt bőven. Vasárnaponként pedig elment előzetes megbeszélés után a környékbeli templomokba prédikálni, s utána a maga készítette kis templom-makettel perselyezett. Mezőkovácsházán 1500 Ft-ot, kapott, Medgyesegyházán 1200-at, s még valaki rátett 500 Ft-ot. Kb. ilyen adományokkal tért haza. Mikor tavasszal a belső megmunkálásra került a sor, - s akkor már nagyon szorította őket az idő, mert húsvétra, április 9-re kész munkát akartak átadni, -hát mozgósították a környék minden kapható kőművesét, így 16-an dolgoztak egyszerre. De ez már csak márciusban volt. 1 pillérfő megmunkálása 1 mester 1 napi munkája volt.
Hamvas püspök úr lerögzítette a felszentelés időpontját: április 2-ra, virágvasárnap. Még virágvasárnap előtti szombat este a kórus karzatát simogatta a mester, közben hurcolkodtak ki a sötétben, amivel már tudtak a takarítók. Éjfélre lettek készen. Senki se hitte, hogy be tudják fejezni. De a szentelés nagyon eldöntött tény volt. A püspök úr írásban rögzítette le. És azt is, ha ő akadályozva volna, akkor a makói esperes szentelje föl. És ha az is akadályozva van, akkor a pitvarosi lelkész, de a szentelésnek meg kell történnie. Így az 1949. Július 14-én fölvett eszme 1950. Április 2-án diadalmasan beteljesedett. Alig 9 hónap alatt, de az utolsó órában, mert ezt már 1 év múlva nem tudták volna véghezvinni, bármily erős is volt az akarat. 1949-ben a járási főjegyző, Kiss Károly megtehette, hogy az augusztus 28-án benyújtott építési kérelmet
aug. 30-án postázta és azt a pitvarosi tanács szept. 3-án kikézbesítette. A végső elszámolásnál a templom 111 000 Ft-ba került, de amikor kész volt, milliónál nagyobb értéket képviselt, s 2 év múlva 1 Ft adósság sem terhelte.

***

A dolgok menetét látva, a templomszentelés után az aktákat elégették; a sokszorosító gépet,- ami sok jó szolgálatot tett, - fájó szívvel bár, de darabokra törték. Ez egymaga elég lett volna, - ha rátalálnak, - hogy a plébános börtönbe kerüljön. De őrködtek, erősen őrködtek mellette jó hívei. A postamester naponta kihallgatta este a rendőrség Makóra adott jelentését. S ha valami veszélyes mutatkozott az egyházra nézve, reggel küldték a nagymamát a templomba: Menjen „gyónni", és mondja el a plébános úrnak, mit jelentett a rendőrség, és milyen magatartást tanúsítson. Ugye, hogy vannak őrangyalok, ha nincs is szárnyuk! De ezek a jólelkek már mind átköltöztek a másvilágra. A templomszentelés után az ebédnél a püspök úr azt mondta:
Na, tisztelendő úr, most áthelyezem magát máshova, ahol még nincs templom.
De akkor ezeket a híveket is, kegyelmes atyám. - volt a válasz.
A templom állt és szolgálta rendeltetését. Csak egy nagy szépséghibája volt, a Mindenki boltja mögé épült, mert az utcafrontra nem lehetett. Ez a rongy épület az utcafronton volt és félig eltakarta. A kommunista hatalom úgy tiltakozott a templom ellen, hogy nem engedélyezte a bolt lebontását. Pedig a patkányok a boltot sem kímélték. Sőt! Összerágtak élelmiszert, ruhát; az ide-oda hurcolt tojásokat a kelmén pottyantották el a kirakatban. Lerágták a 25 literes pálinkás demizson vessző bekötését, s hasonló éktelenségeket műveltek seregszámra. Mikor a gútaiak hallották az érdekeltek panaszait, maguk közt ráduplázták:
-    Még ketínbe (kötény) is viszünk oda patkányokat!
Mikor új szövetkezeti bolt nyílt a központban, elvitték innen a nagy kirakat¬üveget, miután a boltot már fölszámolták. De a bontási engedélyt azért sem adták meg. Ajtó, ablak nélkül az épület roskadozni kezdett, mert ez is sárház volt. Az iskolás gyermekek ki-be ugráltak, dobálództak, hancúroztak bent. Az épület már életveszélyes volt. Ekkor a plébános bement a tanácsházára, és jelentette ezt és azt, hogy baleseteként felelősséget nem vállal. Majd egyet gondolva fölajánlotta a földműves, szövetkezetnek: Bontsák le közösen. Az egyház vállalja a bontási munkát, az anyagon pedig megosztoznak. Így már belemennek. A bontási anyag fele a földműves szövetkezeté lett. Mikor a plébános a vasárnapi mise után ezt bejelentette, idős férfiak a kóruson fülükhöz tett kézzel hallgatták. Hétfőn reggel már egy ármádia gyűlt össze különféle szerszámmal.
Nagy Ignác, az egyházközösségi gondnok volt a munkafelügyelő és irányító. Szakszerűen végezték, a tetőcseréppel kezdték. Mikor az lekerült, egy legény a tetőn ülve két lábbal rúgta le a kéményt. A falban sok értékes deszkát találtak beépítve. A megőrizni valót eleve két rakásba hordták. De ha egy szép darab került elő, biztatták a felügyelőt:
-    Te Ignác, csikkaszd el! (Tönkretevést jelent, de itt eltüntetni az osztozkodás elől, vagyis fölvinni a plébánia padlására.)
-    Van mán! Van mán - nyugtatta őket Nagy Ignác.
A plébános az elcsikkasztott dolgokat is megmutatta a szemlére jött kirendeltnek, de az, az egyház javára ítélte.
Végre fölszabadult a templom-előtér! Mint a szorgos méhek hajó mézlegelőre lelnek, úgy dolgozott a falu népe a templom körül. Miután a talajt rendbe tették, új drótkerítést húztak végig. Belül pedig széles virágágyást létesítettek, amit a mezőhegyesi kertészetből hozott kora nyári virággal telepítettek be dúsan. A szlovákok bámulták: hétfőtől szombatig történt ez a csoda. Annak is minősítették. És igen tisztelettel néztek a betelepültekre.

***

A templom külső rendbehozatala 2 év múlva történt s 20 000 Ft-ba került. A templom mögött tuja sorral elkerítve WC is épült. Alim magas haranglábra a harangot Kecskemét határából, Ballóközről hozták. A templom körül platánokat ültettek.
Nagy probléma volt még a temető-kérdés. Jogilag az evangélikus egyház tulajdonában volt. Egy kisebbségé, mert az evangélikusok 4/5-öd része kivándorolt. Eladni nem akartak belőle, még kevésbé lemondani a tulajdonjogról. Végül is úgy egyezhettek meg, hogy egy részt kijelöltek a katolikusoknak.
Maga az egyházi vezetőség mindkét fél részéről szívélyes viszonyban volt. Bármit is rendeztek az evangélikusok, mindig meghívták Kiss Ferenc plébánost, és várták a beszédét is. Nagyra becsülték.
A valamikor tekintélyes evangélikus egyház, - szép templommal, nagy parókiával és telekkel, - egyre károsodott. Elveszette híveinek zömét; egy óriási vihar lecsavarta a templom tornyát,- akkor többét is a környékben, - A számban megfogyatkozott hívek nem voltak képesek helyreállítani, így a további pusztulásra volt kijelölve.
Mivel kisebbségbe kerültek, elvesztették önálló lelkipásztorukat is. Jelenleg Békéscsabáról jár ki „időnkínt” igehirdető tiszteletes. Most ők lettek a szórvány.

* * *

14 évet töltött Kiss Ferenc plébános pitvarosi hívei között. A közviszonyok nem javultak. Sőt! S bár úgy mondogatták, hogy ők a „Plíbános úr nélkül már nem tudnának élni, úgy a szívükhöz nőtt, hisz ő vigasztalta őket, mikor vérző szívvel idedobták őket. " A kommunista hatalom mégis elmozdította. Hogyne! Szegeden már csak 8 gyerek volt iskolai hittanra beírva, Pitvaroson pedig a 180-ból 120 tanulta a hittant az iskolában. Ez tűrhetetlen állapot volt a kommunisták szemében. Mennie kellett. A püspököt szólították föl, hogy helyezze el onnan. Nem tehette, mert beiktatott plébános volt. Ellenben ajánlotta neki, hogy mondjon le, ellenkező esetben mindkettőjüknek sok zaklatásban lesz része. Lemondott. A püspöki tanácsost Dombegyházára helyezte a főpásztor kápláni beosztásba. Nagyon megsiratták, és sokan utánanéztek, hogyan megy dolga az új helyén. Mert hisz az volt a fölfogásuk: „A fődön nincsenek szentek, de a mi plíbános urunkat a ótárra lehet tennyi. "
S ha valami jeles dolog történt a faluban, mentek érte, neki ott kellett lennie. Így 1975-ben is, amikor a sok szeretettel, áldozattal megépített templomunk ezüst mennyegzőjéhez érkezett. A 25 éves jubileumra úgy készültek föl, hogy előtte 3 napos lelkigyakorlatot tartottak. Az ünnepi szentmisét már dr. Udvardy József püspök celebrálta, de a lelkigyakorlatos szentbeszédeket Kiss Ferenc plébános.

Az Isten határtalan jósága nyilvánult meg a templomépítés egész folyamán s ez szinte kézzelfogható volt. Ezeket újította most föl előttük. Szinte az egész falu meggyónt, megáldozott s mondhatni, ünnepi lélekkel örömben úsztak.
-   Azok a szíp beszídek, amiket tett! - emlékezett vissza valaki.
A szíp beszídek az 1950. évi buzgóságot idézték föl és élték újra át, amikor minden fájdalmát templomépítő munkába temetette bele a „Nemzet. "